Fekete-Horváth Erika: Állandósult vonalon – Csiszér Zsuzsi vonatkocsija

Csiszér Zsuzsi tovább kutatja a lélek útjait, a múlt árnyait, az eddigiektől eltérő módon, egy monumentális installáció keretében a Kiscelli Múzeum templomterében. Ha megváltották a jegyeket, indulhat az utazás!

A helyspecifikus mű két darabból áll: egy kivetített videóból, amin szavak pörögnek, mint a pályaudvarokon a vonatok indulását és érkezését jelző táblákon, valamint egy kettéfűrészelt vonatvagonból, ami 45°-os szöget zár be a templomtér padlójával. (Mindezt finom zenei hangok festik alá.)



A templomtér szakrális, sötét, 18. századi terébe helyezett profán, kivilágított, jelenkori közlekedési eszköz megdöbbentő látványt nyújt. Nem csak az ellentétes pólusok között feszülő különbségek miatt, hanem a méretek okán is.

A műegyüttes asszociációk sorát indítja el még azok számára is, akik nem ismerik Csiszér Zsuzsi eddigi műveit. Támpontot nyújt ehhez a kiállítás címe (Átjárás), és a kivetítőn megjelenő szavak is: „állandó helyszínekkel”, „Budapest vonalon”, „kutatom”, „igazi történetekkel” stb. Mikor belépünk a kiállítótérbe, mintha egy pályaudvar előcsarnokába vagy várótermébe lépnénk: a kivetítőt – vagyis az „utastájékoztató táblát” – figyelve tudhatjuk meg, honnan indul a vonatunk vagy dönthetjük el, ez alkalommal merre indulunk. Továbbhaladva a templomtér lenyűgöző méretei tovább erősítik a pályaudvar-érzetet. Ami kizökkent minket, az éppen a pályájáról „kizökkentett” vasúti kocsi.

A vonat mint az egy időben, a legtöbb ember által leggyakrabban használt tömegközlekedési eszköz, az utazás örök szimbóluma. Csiszér „kutatásai” eddig leginkább önmagára vonatkoztak; festett kollázsai én-keresésének állomásai, ám figyelmét ezúttal kiterjesztette a társadalomra. Olyan életszakaszba érkezett ezzel a vonattal, amikor saját történetei mellett egyre inkább a közösség „igazi történetei” foglalkoztatják. Ennek lecsapódása vagy inkább „becsapódása” ez az 1. osztályú vagon.

Hiszen egy vonatút során több ember sorsa fonódik össze, főleg ha az út során nem várt esemény következik be. Ez a vagon is egy különleges utazásról „mesél”, mivel Csiszér nem csak leemelte kötött pályájáról a hétköznapi közlekedési eszközt, és beemelte egy múzeumi térbe (közben persze műtárggyá avatva), hanem úgy helyezte el, mintha a földbe fúródna a jármű. Alászállás a lélek mélységeibe. Átjárás a valóság és a képzelet, a múltunk és jelenünk, érzelmi és szellemi szintjeink között.

Ha mi, nézők, telerakjuk adott életszakaszainkat végigkísérő utasokkal Csiszér kocsiját, töprenghetünk azon, hogy miért pont ezekkel az emberekkel fonódott össze sorsunk, és elgondolkozhatunk azon, hogy az „átjáró” után mindenki rajtamarad-e vajon a vonaton.

Csiszér installációja egy kevés eszközzel operáló, minimalista műnek tekinthető, színes, motívumfoszlányokkal teli, trompe l'oeil hatást keltő, bombasztikus festményeivel szemben. Ahogy Csiszér mondja: ez a két véglet. Mint ahogy önmagát is végletes embernek tartja, alkotásai is gyakran szélsőségeket fejeznek ki. A másik véglet – az Átjárással párhuzamosan futó – Napló című kiállításon tekinthető meg a Várfok Galériában, ahol szintén fel-felbukkan a vonat képe a színes motívumkavalkádban.

Fővárosi Képtár - Kiscelli Múzeum
2011. 3. 31. – 2011. 5. 8.

© Fekete-Hováth Erika





Erika Fekete-Horváth: On a perpetual line – Zsuzsi Csiszér's railway carriage

Zsuzsi Csiszér carries on searching the ways of the mind, the shadows of the past, this time in an unusual way, in the form of a monumental installation in the Templespace of Museum Kiscell.

The location-specific work of art consists of two parts: one of them is a video, which shows some words rolling down, like on the notice board indicating the departures and arrivals of trains at railway stations, the other is a halved railway carriage, which forms a 45° angle with the floor of the hall (with soft background music).

The profane, lit up, contemporary means of transport placed in a dark, 18th century sacral temple hall is an astonishing sight. It is not only due to the differences stretching between the opposing poles, but also the sizes.

The composition generates a whole series of associations even in the ones who haven't seen Zsuzsi Csiszér's earlier works. A basis is given by the title of the exhibition (Passage) and the projected words: 'with constant locations', 'on the Budapest line', 'searching', 'with true stories' etc. When we enter the exhibition hall, we feel as if we were entering a lounge or waiting hall of a railway station: watching the projector – the notice board – we can find out where our train departs from, or we can decide which direction we are travelling to this time. Walking on, the fascinating sizes of the temple hall give a stronger and stronger impression of a railway station. The thing that offsets us is the offset carriage itself.

The train, as the means of transport used by the most people at the same time, is the eternal symbol of travelling. Csiszér's 'quests' have so far concerned mostly herself: her painted collages are the stages in her self-recognition process but this time she turns her attention to society. With this train she has reached a stage of life, when, besides her own stories, she is more and more interested in the 'true stories' of society. The outcome or rather 'in-come' of this is this first class railway carriage.

After all, during a train journey the lives of several people get intertwined, especially if something unexpected happens during the journey. This carriage also tells us about a strange journey, since Csiszér did not only remove this everyday means of transport from its tracks and placed it in a museum hall (while making it a work of art), but she also placed it as if it was sticking in the ground. Descending into the depths of mind. A Passage between reality and imagination, our past and present, our emotional and spiritual stages.

If we, spectators, fill this carriage with passengers who accompanied us along the different stages of our lives, we might wonder why these people are the ones who fate brought us together with and whether everybody would stay on the train after the passage.

Csiszér's installation can be considered a minimalist work using only a few means opposed to her great, colourful paintings with trompe l'oeil effect. As Csiszér puts it: these are the two extremes. Just as she considers herself an extremist, her works often express extremities. The other extreme can be seen at her other exhibition, Diary, in Várfok Gallery – which is on at the same time as Passage – where the train also appears here and there in the colourful chaos of patterns.


.............................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................



Csendélet földbe fúródó vonattal - CSISZÉR ZSUZSI: ÁTJÁRÁS
2011. április 2.

Néma döbbenet fogadja a látogatót a Kiscelli templomterében. Csiszér Zsuzsi ezúttal nem festményeket, nem is az utóbbi időben készített nagyméretű kollázsokat állítja ki, hanem egy vasúti kocsi félbevágott részletét, amint 45 fokos szögben áll ki a padlóból. KRITIKA

Az előtér tökéletes sötétjéből (itt még a hátsó falra vetítve vonatsíneket látunk, rajtuk kattogva váltanak a szövegtáblák néhány rövid vágy-meghatározással, kétszavas, lendületes kérdéssel, mintegy az utazás látszatát ígérgetve) alig-fénybe lépünk, a középen orra bukó vonatot csak néhány gyér fénycsóva világítja meg. Majdnem tapogatózva jutunk el oda, körbejárjuk, megsimogatjuk, mint valami mozdulatlan állatot. (Végre közvetlenül megérinthetünk egy műtárgyat, bár ez itt gyanúsan halottnak tűnik...) Belül azonban melegen, hívogatóan, hibátlanul működik a kupévilágítás, mintegy arra biztatva, hogy szálljunk be, van még hely, ha szűkös is, de más utas egyelőre nem talált rá erre a nyugodt, kellemes utazóhelyre. A kocsiülések, a csomagtartó rácsa ijesztő szöget zár be a templom kőpadlójával, ha egészen közelről benézünk az ablakon, elszédülünk, csak néhány másodperc múlva keveredünk ki ebből az optikai természetű örvényből, mint valami szerencsés repülőgép egy halálos dugóhúzó-akcióból.
Furcsa. Egy festőnő, aki minden jól elkülönülő korszakában eddig a nőiséget, a természet, az emberek iránti olthatatlan kíváncsiságát formálta képpé, izgalmas, sokszínű, játékos művekké, most egy dermedt pillanatot hoz létre egyetlen tárggyal, egy kibillent látószöggel, egy befejezetlen utazás víziójával. Semmilyen saját kezű beavatkozásnak nincs nyoma a szerelvényen, egyszerű, tiszta, gigantikus ready-made. Csak a vágás, a ferdeszög. A padló és a vonat viszonya. Egyetlen arc sem jelenik meg sehol, amit pedig Csiszér annyira fontosnak tart, hogy egy egész sorozatot készített felnagyított, fotorealisztikusan megfestett portrékból.
Most egyetlen arc sem néz szembe az ablakon túlról. Az ajtók a levegőben lebegve, szigorúan zárva, a hátsó ütközők tompán bámulnak a templom sötétjében, a csatlakozó kábelek halott fekete póklábakként csüngnek több méterrel a föld fölött. Egy megközelíthetetlen jármű landolt a kiállítótérben, még csak nem is törte föl a kövezetet, belül béke és nyugalom honol, de a néző kívül kétségbeesetten próbálja helyrebillenteni a kimozdult világ eme szeletét. Mi állunk ferdén, mi csúszunk le a valóság síkjáról, vagy ez a vasút itt? Hol ér véget a valóság és hol kezdődik a metafora? Egyáltalán, van különbség a kettő között? Csiszér Zsuzsi ezt a két síkot fordította 45 fokos szögbe egymással, és a néző – legalább egy hosszú, néma pillanat erejéig – eldöntheti, melyiknek kíván a része lenni. Nagy szabadság ebben a katasztrófának látszó szituációban, érdemes élni vele.
Szerző:
Götz Eszter



Still life with a railway carriage sticking into the ground – Zsuzsi Csiszér: Passage
2 April 2011
The visitor is recieved by silent astonishment in the church hall of Kiscelli Museum. This time Zsuzsi Csiszér doesn't exhibit paintings or the big-sized collages she lately has been making, but a railway carriage that is cut half and sticking out of the ground at an angle of 45°.
Criticism
From the perfect darkness of the foreground (at this point we can see rails projected on the back wall , on which some text boards with some short desire-definitions, some dynamic two-word questions are changing clattering, as they were promising some journey) we step into dim light, the tumbling carriage in the middle is lit by some thin beams of light. We get there almost only by groping about, we walk around it, we touch it, as if it was some still animal. (At last we can touch a work of art, although this one here seems suspiciously dead...). However, inside the compartment light is cosily, invitingly on, as if it was encouraging us to get on, there are still free seats, maybe it's a bit tight, but no other passengers have so far found this quiet, pleasant place. The seats and the luggage rack fall at a shocking angle at the stone floor of the church hall. Having a close look through the window will make us dizzy and it will take us some seconds to get out of this optical whirlpool, like some lucky aeroplane getting out of a fatal spin.
Strange. A painter, who, in all her well separated periods, was forming pictures and exciting, playful works of art about womanliness and her unsatiable curiosity about nature and people, now creates a frozen moment with an object, an overbalanced angle, a vision of an unfinished journey. There are no any signs of hand work on the carriage, it's simple, clear, gigantic and ready-made. Only the cut, the oblique angle. The relationship of the floor and the carriage. There are no human faces, which otherwise Zsuzsi Csiszér finds so important, that she made a whole series of enlarged, photorealistically painted portraits.
Now there is no one single face looking out of the window. The doors are floating in the air, closed tight, the back bumpers are dully staring out in the darkness of the church, the cabels are hanging a few metres above the ground like dead, black spider legs. An unapproachable vehicle has landed in the exhibition hall, it hasn't even broken the stone floor. Inside there is peace and quietness but the spectator outside is trying desperately to restore this part of this out of space world. Are we standing askew, are we sliding off the surface of reality or this railway carriage here? Where is reality over and where does metaphor start? Is there a difference between the two, anyway? Zsuszi Csiszér placed these two surfaces facing each other at a 45�‹ angle and the spectators can decide which one they want to be part of – at least for a long, silent moment. This is a big chance in this seemingly catastrophic situation, it is worth taking the opportunity...
Author:
Eszter Götz