Átjárás- Passage- Exhibition- Installation- Zsuzsi Csiszer-- Curator: Péter Fitz
CURÁTOR- CURATOR : FITZ PÉTER- PÉTER FITZ
Fekete-Horváth Erika: Állandósult vonalon – Csiszér Zsuzsi vonatkocsija
Csiszér Zsuzsi tovább kutatja a lélek útjait, a múlt árnyait, az eddigiektől eltérő módon, egy monumentális installáció keretében a Kiscelli Múzeum templomterében. Ha megváltották a jegyeket, indulhat az utazás!
A helyspecifikus mű két darabból áll: egy kivetített videóból, amin szavak pörögnek, mint a pályaudvarokon a vonatok indulását és érkezését jelző táblákon, valamint egy kettéfűrészelt vonatvagonból, ami 45°-os szöget zár be a templomtér padlójával. (Mindezt finom zenei hangok festik alá.)
A templomtér szakrális, sötét, 18. századi terébe helyezett profán, kivilágított, jelenkori közlekedési eszköz megdöbbentő látványt nyújt. Nem csak az ellentétes pólusok között feszülő különbségek miatt, hanem a méretek okán is.
A műegyüttes asszociációk sorát indítja el még azok számára is, akik nem ismerik Csiszér Zsuzsi eddigi műveit. Támpontot nyújt ehhez a kiállítás címe (Átjárás), és a kivetítőn megjelenő szavak is: „állandó helyszínekkel”, „Budapest vonalon”, „kutatom”, „igazi történetekkel” stb. Mikor belépünk a kiállítótérbe, mintha egy pályaudvar előcsarnokába vagy várótermébe lépnénk: a kivetítőt – vagyis az „utastájékoztató táblát” – figyelve tudhatjuk meg, honnan indul a vonatunk vagy dönthetjük el, ez alkalommal merre indulunk. Továbbhaladva a templomtér lenyűgöző méretei tovább erősítik a pályaudvar-érzetet. Ami kizökkent minket, az éppen a pályájáról „kizökkentett” vasúti kocsi.
A vonat mint az egy időben, a legtöbb ember által leggyakrabban használt tömegközlekedési eszköz, az utazás örök szimbóluma. Csiszér „kutatásai” eddig leginkább önmagára vonatkoztak; festett kollázsai én-keresésének állomásai, ám figyelmét ezúttal kiterjesztette a társadalomra. Olyan életszakaszba érkezett ezzel a vonattal, amikor saját történetei mellett egyre inkább a közösség „igazi történetei” foglalkoztatják. Ennek lecsapódása vagy inkább „becsapódása” ez az 1. osztályú vagon.
Hiszen egy vonatút során több ember sorsa fonódik össze, főleg ha az út során nem várt esemény következik be. Ez a vagon is egy különleges utazásról „mesél”, mivel Csiszér nem csak leemelte kötött pályájáról a hétköznapi közlekedési eszközt, és beemelte egy múzeumi térbe (közben persze műtárggyá avatva), hanem úgy helyezte el, mintha a földbe fúródna a jármű. Alászállás a lélek mélységeibe. Átjárás a valóság és a képzelet, a múltunk és jelenünk, érzelmi és szellemi szintjeink között.
Ha mi, nézők, telerakjuk adott életszakaszainkat végigkísérő utasokkal Csiszér kocsiját, töprenghetünk azon, hogy miért pont ezekkel az emberekkel fonódott össze sorsunk, és elgondolkozhatunk azon, hogy az „átjáró” után mindenki rajtamarad-e vajon a vonaton.
Csiszér installációja egy kevés eszközzel operáló, minimalista műnek tekinthető, színes, motívumfoszlányokkal teli, trompe l'oeil hatást keltő, bombasztikus festményeivel szemben. Ahogy Csiszér mondja: ez a két véglet. Mint ahogy önmagát is végletes embernek tartja, alkotásai is gyakran szélsőségeket fejeznek ki. A másik véglet – az Átjárással párhuzamosan futó – Napló című kiállításon tekinthető meg a Várfok Galériában, ahol szintén fel-felbukkan a vonat képe a színes motívumkavalkádban.
Fővárosi Képtár - Kiscelli Múzeum
2011. 3. 31. – 2011. 5. 8.
© Fekete-Hováth Erika
Erika Fekete-Horváth: On a perpetual line – Zsuzsi Csiszér's railway carriage
Zsuzsi Csiszér carries on searching the ways of the mind, the shadows of the past, this time in an unusual way, in the form of a monumental installation in the Templespace of Museum Kiscell.
The location-specific work of art consists of two parts: one of them is a video, which shows some words rolling down, like on the notice board indicating the departures and arrivals of trains at railway stations, the other is a halved railway carriage, which forms a 45° angle with the floor of the hall (with soft background music).
The profane, lit up, contemporary means of transport placed in a dark, 18th century sacral temple hall is an astonishing sight. It is not only due to the differences stretching between the opposing poles, but also the sizes.
The composition generates a whole series of associations even in the ones who haven't seen Zsuzsi Csiszér's earlier works. A basis is given by the title of the exhibition (Passage) and the projected words: 'with constant locations', 'on the Budapest line', 'searching', 'with true stories' etc. When we enter the exhibition hall, we feel as if we were entering a lounge or waiting hall of a railway station: watching the projector – the notice board – we can find out where our train departs from, or we can decide which direction we are travelling to this time. Walking on, the fascinating sizes of the temple hall give a stronger and stronger impression of a railway station. The thing that offsets us is the offset carriage itself.
The train, as the means of transport used by the most people at the same time, is the eternal symbol of travelling. Csiszér's 'quests' have so far concerned mostly herself: her painted collages are the stages in her self-recognition process but this time she turns her attention to society. With this train she has reached a stage of life, when, besides her own stories, she is more and more interested in the 'true stories' of society. The outcome or rather 'in-come' of this is this first class railway carriage.
After all, during a train journey the lives of several people get intertwined, especially if something unexpected happens during the journey. This carriage also tells us about a strange journey, since Csiszér did not only remove this everyday means of transport from its tracks and placed it in a museum hall (while making it a work of art), but she also placed it as if it was sticking in the ground. Descending into the depths of mind. A Passage between reality and imagination, our past and present, our emotional and spiritual stages.
If we, spectators, fill this carriage with passengers who accompanied us along the different stages of our lives, we might wonder why these people are the ones who fate brought us together with and whether everybody would stay on the train after the passage.
Csiszér's installation can be considered a minimalist work using only a few means opposed to her great, colourful paintings with trompe l'oeil effect. As Csiszér puts it: these are the two extremes. Just as she considers herself an extremist, her works often express extremities. The other extreme can be seen at her other exhibition, Diary, in Várfok Gallery – which is on at the same time as Passage – where the train also appears here and there in the colourful chaos of patterns.
.............................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................
Csendélet földbe fúródó vonattal - CSISZÉR ZSUZSI: ÁTJÁRÁS
2011. április 2.
Néma döbbenet fogadja a látogatót a Kiscelli templomterében. Csiszér Zsuzsi ezúttal nem festményeket, nem is az utóbbi időben készített nagyméretű kollázsokat állítja ki, hanem egy vasúti kocsi félbevágott részletét, amint 45 fokos szögben áll ki a padlóból. KRITIKA
Az előtér tökéletes sötétjéből (itt még a hátsó falra vetítve vonatsíneket látunk, rajtuk kattogva váltanak a szövegtáblák néhány rövid vágy-meghatározással, kétszavas, lendületes kérdéssel, mintegy az utazás látszatát ígérgetve) alig-fénybe lépünk, a középen orra bukó vonatot csak néhány gyér fénycsóva világítja meg. Majdnem tapogatózva jutunk el oda, körbejárjuk, megsimogatjuk, mint valami mozdulatlan állatot. (Végre közvetlenül megérinthetünk egy műtárgyat, bár ez itt gyanúsan halottnak tűnik...) Belül azonban melegen, hívogatóan, hibátlanul működik a kupévilágítás, mintegy arra biztatva, hogy szálljunk be, van még hely, ha szűkös is, de más utas egyelőre nem talált rá erre a nyugodt, kellemes utazóhelyre. A kocsiülések, a csomagtartó rácsa ijesztő szöget zár be a templom kőpadlójával, ha egészen közelről benézünk az ablakon, elszédülünk, csak néhány másodperc múlva keveredünk ki ebből az optikai természetű örvényből, mint valami szerencsés repülőgép egy halálos dugóhúzó-akcióból.
Furcsa. Egy festőnő, aki minden jól elkülönülő korszakában eddig a nőiséget, a természet, az emberek iránti olthatatlan kíváncsiságát formálta képpé, izgalmas, sokszínű, játékos művekké, most egy dermedt pillanatot hoz létre egyetlen tárggyal, egy kibillent látószöggel, egy befejezetlen utazás víziójával. Semmilyen saját kezű beavatkozásnak nincs nyoma a szerelvényen, egyszerű, tiszta, gigantikus ready-made. Csak a vágás, a ferdeszög. A padló és a vonat viszonya. Egyetlen arc sem jelenik meg sehol, amit pedig Csiszér annyira fontosnak tart, hogy egy egész sorozatot készített felnagyított, fotorealisztikusan megfestett portrékból.
Most egyetlen arc sem néz szembe az ablakon túlról. Az ajtók a levegőben lebegve, szigorúan zárva, a hátsó ütközők tompán bámulnak a templom sötétjében, a csatlakozó kábelek halott fekete póklábakként csüngnek több méterrel a föld fölött. Egy megközelíthetetlen jármű landolt a kiállítótérben, még csak nem is törte föl a kövezetet, belül béke és nyugalom honol, de a néző kívül kétségbeesetten próbálja helyrebillenteni a kimozdult világ eme szeletét. Mi állunk ferdén, mi csúszunk le a valóság síkjáról, vagy ez a vasút itt? Hol ér véget a valóság és hol kezdődik a metafora? Egyáltalán, van különbség a kettő között? Csiszér Zsuzsi ezt a két síkot fordította 45 fokos szögbe egymással, és a néző – legalább egy hosszú, néma pillanat erejéig – eldöntheti, melyiknek kíván a része lenni. Nagy szabadság ebben a katasztrófának látszó szituációban, érdemes élni vele.
Szerző:
Götz Eszter
Still life with a railway carriage sticking into the ground – Zsuzsi Csiszér: Passage
2 April 2011
The visitor is recieved by silent astonishment in the church hall of Kiscelli Museum. This time Zsuzsi Csiszér doesn't exhibit paintings or the big-sized collages she lately has been making, but a railway carriage that is cut half and sticking out of the ground at an angle of 45°.
Criticism
From the perfect darkness of the foreground (at this point we can see rails projected on the back wall , on which some text boards with some short desire-definitions, some dynamic two-word questions are changing clattering, as they were promising some journey) we step into dim light, the tumbling carriage in the middle is lit by some thin beams of light. We get there almost only by groping about, we walk around it, we touch it, as if it was some still animal. (At last we can touch a work of art, although this one here seems suspiciously dead...). However, inside the compartment light is cosily, invitingly on, as if it was encouraging us to get on, there are still free seats, maybe it's a bit tight, but no other passengers have so far found this quiet, pleasant place. The seats and the luggage rack fall at a shocking angle at the stone floor of the church hall. Having a close look through the window will make us dizzy and it will take us some seconds to get out of this optical whirlpool, like some lucky aeroplane getting out of a fatal spin.
Strange. A painter, who, in all her well separated periods, was forming pictures and exciting, playful works of art about womanliness and her unsatiable curiosity about nature and people, now creates a frozen moment with an object, an overbalanced angle, a vision of an unfinished journey. There are no any signs of hand work on the carriage, it's simple, clear, gigantic and ready-made. Only the cut, the oblique angle. The relationship of the floor and the carriage. There are no human faces, which otherwise Zsuzsi Csiszér finds so important, that she made a whole series of enlarged, photorealistically painted portraits.
Now there is no one single face looking out of the window. The doors are floating in the air, closed tight, the back bumpers are dully staring out in the darkness of the church, the cabels are hanging a few metres above the ground like dead, black spider legs. An unapproachable vehicle has landed in the exhibition hall, it hasn't even broken the stone floor. Inside there is peace and quietness but the spectator outside is trying desperately to restore this part of this out of space world. Are we standing askew, are we sliding off the surface of reality or this railway carriage here? Where is reality over and where does metaphor start? Is there a difference between the two, anyway? Zsuszi Csiszér placed these two surfaces facing each other at a 45�‹ angle and the spectators can decide which one they want to be part of – at least for a long, silent moment. This is a big chance in this seemingly catastrophic situation, it is worth taking the opportunity...
Author:
Eszter Götz
Transit
Travelling. On the train, the plane, in the car we are together with other people, for a short time we are experiencing the same situation. Looking out of the window of the vehicle, the landscape around us seems still. As we are getting further and further from home, another journey starts inside us, we will have a clear view of our whole life, our everyday life and the problems occupying our minds. In this way a kind of transubstantiation and understanding come into being, while the land surrounding us starts to communicate with us. However, there will always be one essential point: the window of the vehicle. This is important becuase this is a border between spaces. This is the boundary (the cover of the vehicle), one of the points, which is the characteristic of the vehicle. This connects the passengers. Different people, lives, fates.... They often have a lot in common. In case of a train, there are more people travelling together in the same place and time. If something happens to the vehicle, these people will share the same destiny or they will be part of the same history.
opening
Harcsa Veronika megnyitja a kiállítást:
Veronika Harcsa opening performance:
Mélyi József művészettörténész, műkritikus megnyitó beszéde:
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Létezik-e a határ a valóság és a művészet között? Régi kérdés, amelyre legalább kétféle válasz
adható: igen vagy nem. Vagy három: igen, nem, és talán, de másként.
Az első válasz, hogy nincsenek határok, ez a legkézenfekvőbb. Nem is nagyon kell
magyarázni, a japán földrengés és szökőár óta még tovább tolódott az eddig lehetetlennek
tudott, legfeljebb filmtrükkökből ismert képek határvonala. Ma egy vonat vagy egy hajó
sokkal könnyebben képzelhető el egy templomtérben vagy egy kiállítóteremben, mint
egy hónappal vagy egy évvel ezelőtt. Lehetséges, hogy a katasztrófafilmeket másolja a
világ vagy esetleg már csaknem minden kép a rendelkezésünkre áll, mindent elképzeltünk
és digitalizáltunk. „Minden képzeletet felülmúl” – szokták régebben mondani, és ezután
mindenki olyan helyzetet képzelhetett el, amilyet még a lelke elbírt. Ma már nem az előhívott
kép, hanem a mondat maga tűnik populista túlzásnak, hiszen mindent láthattunk, mindent
elképzeltünk. A művészet és az elképzelt valóság képei ezek után egybemosódnak.
A második válasz szerint a művészet és a valóság határa meglepően szilárd. Itt állunk
egy kiállítóteremben, biztonságosnak érezzük a talajt a lábunk alatt, bár azért elgondoljuk,
mennyire lehet nehéz ez a kivilágított vasúti kocsi, benyomja-e maga alatt a kövezetet
vagy sem. Abban viszont biztosak vagyunk, hogy a Műcsarnokba ilyen formában, a födém
teherbírása okán nem lehetne bevinni. Bár a műcsarnoki menetrendbe nem fér be, mégis
művészetet nézünk, egy festőművész alkotását. Magunk elé gondoljuk azokat az arcokat,
akiket Csiszér Zsuzsi részben vagy egészben már megfestett, beleképzeljük őket a kocsiba, ők
ülhettek benne korábban, most meg nincsenek sehol, hiszen ez a művészet. Egy csendélet –
megfestve egy pillanat, a valóságban egy örökkévalóság. Vagy fordítva, mindenesetre éles a
határ.
Az élet és művészet határát firtató kérdésre a harmadik válasz a legegyértelműbb:
talán, de másként. Hiszen itt nincs is katasztrófa. Egy megépített valóságot látunk, egy
konstrukciót. Egy első osztályú vasúti kocsi negyvenöt fokos szögben áll ki a földből.
Nyilván nem fúródott a padlóba. Elvágták és idekerült. Világít, működésben van, de
nincsenek áldozatok. Ott vannak benne a megszokott képek, a MÁV képei. A helyzet
valószínűleg az, hogy maga a tér fordult el, a mi világunk zökkent ki a rendesnek tartott
kerékvágásból. Egyszerűen elfordult. A kocsiban régebben mi ültünk, most egyszerre kint
vagyunk, itt nézzük a csodát, figyeljük, hogy állunk-e még a lábunkon. Néhány hónappal
ezelőtt Oroszországban az Északi sarkkörtől Moszkva felé tartó repülőgép a tajga fölött járt,
amikor valamennyi berendezése felmondta a szolgálatot. A pilóta hihetetlen lélekjelenléttel
és ügyességgel egy fiatal fenyőkkel teli területen rakta le az öreg TU-154-est, amely több
kilométert csúszott hason, majd megállt. Az utasok sértetlenül kicsúszdáztak, szemügyre
vették a tört-zúzott repülőgépet. A megmentésükre indult katasztrófavédelmi emberek néhány
óra múlva érkeztek meg, az utasok addig a közeli erdőben gombásztak. Szép kép, festményre
való. Szóval itt vagyunk mi, az addig érinthetetlennek gondolt világunk most mégis átalakult,
bizonyos szöget zár be a korábbi valósággal, olyan, mint a fénytörés, olyan, mint a halál.
Mindazok az emberek, akiket Csiszér Zsuzsi az elmúlt években részben vagy egészben
megfestett, most nincsenek ott. Itt vannak, ezen az oldalon. Alapjaiban fordult át minden,
ebből következően nincsenek fix pontok az életünkben, viszonyítási alapok, minden olyan,
mint egy átjáróház, egy nagy talán.
A katasztrófát mindig csak akkor értjük, ha van viszonyítási pontunk. Ha azt
mondhatjuk, hogy a MÁV jelentése: Magyar Általános Valóság. De mi van akkor, ha
a valóság és a művészet önmagában és együtt sem annyira egyértelmű, és a katasztrófa
egyszerű magyarázata nem működik. Mondjuk inkább csoda történt, és nem katasztrófa.
Mi történik akkor, ha a földbe fúródó vasúti kocsit másfelől nézzük, úgy mint valamit,
ami kinő a földből, kikívánkozik. Mi történik, ha Maurizio Cattelan sok vitát kiváltott
meteorját, amely II. János Pál pápára esik, nem katasztrófának, hanem csodának tekintjük?
A pápa rezzenéstelen arcát, a kezében megtartott pásztorbotot az eleve elrendelés sztoikus
elfogadásának. Mi történik, ha a templomtérbe került kivilágított vasúti kocsit csodajelként
nézzük? Mi történik, ha mindez művészi megmentésünk monumentális szimbóluma.
Egyáltalán megmenthető-e a valóság, a művész és a néző?
Érdekes módon néhány hónappal ezelőtt egy karambolos autó állt itt, ezen a helyen,
Németh Hajnal műve: egyértelmű katasztrófakép. Akkor a zene állt a középpontban, az
operába foglalt dráma, most a csend, a hűlt hely. A látványosság akkor Andy Warhol
Katasztrófa sorozatához volt mérhető, most Jeff Koons köztéri szobortervéhez, a darura
akasztott gőzmozdonyhoz. Festői és szürreális kép. A műcsarnoki BBS-kiállításon bemutattak
egy 1963-as filmet, Novák Márk rohangálós burleszkjét, a Kedd-et. Az egyik szaladgálós
részben a főhős hirtelen a Kiscelli Múzeum folyosóján találja magát egy élő oroszlán
társaságában. Elszalad. Néhány snittel később, amikor már az atombomba is lecsap, a
menekülő főszereplő csak annyit kérdez: Node ki fog minket megmenteni?
A kiállítást megnyitom.
Mélyi József
Opening Speech by József Mélyi :
Dear Guests,
Is there a borderline between reality and art? It is an old question, which can be answered at least in two ways: yes or no. Or three: yes, no and maybe but differently.
The first answer, that there are no borders, is the most obvious. It is not even necessary to explain it. Since the Japenese earthquake and tsunami the borderline of pictures known only from special effects , which used to seem impossible and we only saw in films, has been pushed even further. Today it is a lot easier to imagine a train or a ship in a temple or an exhibition hall than it was a month or a year ago. The world might be copying catastrophy films or maybe we already possess nearly all pictures. We have imagined and digitalized everything. 'It's beyond imagination' as it used to be said and then everybody could imagine any situation which their spirit could still take. Nowadays it's not the developed picture but this sentence itself that seems a populist exaggeration, as we have had the opportunity to see and imagine everything. From now on the pictures of art and imagined reality are blurred.
The second answer says that the borderline between art and reality is quite firm. We are standing here in an exhibition hall, we feel our feet safely on the ground, while we are imagining how heavy this lit carriage can be, whether it will press in the stones of the floor or not. However, we are sure, that this object in this form couldn't be taken to Műcsarnok due to the weight-bearing capacity of the floor. Although it cannot be fit in the schedule of Műcsarnok, we are watching art here, a painter's work of art. We imagine the faces Zsuzsi Csiszér has fully or partly painted so far, we picture them in the carriage, they might have been sitting in there earlier and now they aren't anywhere, as this is art. A still life – a moment painted, but in real life it's an eternity. Or the other way around. In any case, the border is clear-cut.
The third answer to the question trying to find the borderline between life and art is the most obvious: maybe but differently. Since there is no catastrophy here. We can see a man-made reality here, a construction. A first class railway carriage is sticking out of the ground at an angle of 45°. Obviously it does not penetrate the floor. It is cut and somehow got here. The lights are on, it's operating but there are no victims. There are the ususal photos inside, the photos of MÁV Co.'s (Hungarian Railways). The thing is that probably the space itself has turned, our world has got out of the widely accepted track. It has simply turned off. We used to be sitting inside and now suddenly we are outside, looking at this phenomenon, checking whether we are still standing on our feet. A few months ago in Russia an aeroplane heading from the Arctic circle to Moscow was flying over the taiga when all its equipment broke down. The pilot, with incredible presence of mind and skill, put the old TU-154 down on a land with young pine trees, then it was sliding for several kilometres and finally stopped. The passangers got out without injuries and looked at the wreckage closely. It took the rescue team a few hours to get there while the passangers were picking mushrooms in a nearby forest. Nice image, worth painting it. So here we are and our world, which seemed untouchable, now has changed, it closes some angle with the earlier reality, it is like refraction of light, it is like death. The people Zsuzsi Csiszér fully or partly painted in the past years are not there now. They are here, this side now. Everything has changed fundamentally, therefore, there are no standard points in our lives, no base of comparison, everything is like a passage, a big maybe.
We only understand a disaster when we have a base of comparison. When we can say that MÁV (Magyar Állam Vasutak: Hungarian Railways) means Magyar Általános Valóság (Hungarian General Reality). But what if reality and art, either separately or together, are not so obvious and the simple explanation of catastrophy does not work. For example, it is rather a miracle and not a catastrophy. What if we have a look at the railway carriage sticking out of the ground from a different point of view. As if it was something growing out of the ground. What if we consider Maurizio Cattelan's highly debated meteorite, which hit Pope John Paul II, a miracle rather than a catastrophy? What if we consider the motionless face of the Pope, the crosier in his hand as the stoic acceptance of predestination? What happens if we take the the lit railway carriage in the temple hall as a sign of miracle? What happens if this is the monumental symbol of our artistic rescue? Can reality, the artist and the spectator be rescued at all?
Interestingly, a few months ago a crashed car was exhibited here, the work of Hajnal Németh: an obvious image of catastrophy. That time music was in the centre, drama involved in opera. Now, the emphasis is on silence and the deserted place. That time the sight was similar to Andy Warhol's Death and Disaster paintings, now to Jeff Koons's sculpture, an enormous steam locomotive hanging from a construction crane. It is a picturesque and surrealistic image. At the BBS Balázs Béla Studio) exhibition in Műcsarnok a film from 1963 was shown: Márk Novák's burlesque, Tuesday. In one scene the main character finds himself in the company of a real lion in the corridor of Museum Kiscell. He runs away. A few moments later, when the atomic bomb has already exploded, the escaping main character asks only one question: Well, who the hell will save us?
Veronika Harcsa opening performance:
Mélyi József művészettörténész, műkritikus megnyitó beszéde:
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Létezik-e a határ a valóság és a művészet között? Régi kérdés, amelyre legalább kétféle válasz
adható: igen vagy nem. Vagy három: igen, nem, és talán, de másként.
Az első válasz, hogy nincsenek határok, ez a legkézenfekvőbb. Nem is nagyon kell
magyarázni, a japán földrengés és szökőár óta még tovább tolódott az eddig lehetetlennek
tudott, legfeljebb filmtrükkökből ismert képek határvonala. Ma egy vonat vagy egy hajó
sokkal könnyebben képzelhető el egy templomtérben vagy egy kiállítóteremben, mint
egy hónappal vagy egy évvel ezelőtt. Lehetséges, hogy a katasztrófafilmeket másolja a
világ vagy esetleg már csaknem minden kép a rendelkezésünkre áll, mindent elképzeltünk
és digitalizáltunk. „Minden képzeletet felülmúl” – szokták régebben mondani, és ezután
mindenki olyan helyzetet képzelhetett el, amilyet még a lelke elbírt. Ma már nem az előhívott
kép, hanem a mondat maga tűnik populista túlzásnak, hiszen mindent láthattunk, mindent
elképzeltünk. A művészet és az elképzelt valóság képei ezek után egybemosódnak.
A második válasz szerint a művészet és a valóság határa meglepően szilárd. Itt állunk
egy kiállítóteremben, biztonságosnak érezzük a talajt a lábunk alatt, bár azért elgondoljuk,
mennyire lehet nehéz ez a kivilágított vasúti kocsi, benyomja-e maga alatt a kövezetet
vagy sem. Abban viszont biztosak vagyunk, hogy a Műcsarnokba ilyen formában, a födém
teherbírása okán nem lehetne bevinni. Bár a műcsarnoki menetrendbe nem fér be, mégis
művészetet nézünk, egy festőművész alkotását. Magunk elé gondoljuk azokat az arcokat,
akiket Csiszér Zsuzsi részben vagy egészben már megfestett, beleképzeljük őket a kocsiba, ők
ülhettek benne korábban, most meg nincsenek sehol, hiszen ez a művészet. Egy csendélet –
megfestve egy pillanat, a valóságban egy örökkévalóság. Vagy fordítva, mindenesetre éles a
határ.
Az élet és művészet határát firtató kérdésre a harmadik válasz a legegyértelműbb:
talán, de másként. Hiszen itt nincs is katasztrófa. Egy megépített valóságot látunk, egy
konstrukciót. Egy első osztályú vasúti kocsi negyvenöt fokos szögben áll ki a földből.
Nyilván nem fúródott a padlóba. Elvágták és idekerült. Világít, működésben van, de
nincsenek áldozatok. Ott vannak benne a megszokott képek, a MÁV képei. A helyzet
valószínűleg az, hogy maga a tér fordult el, a mi világunk zökkent ki a rendesnek tartott
kerékvágásból. Egyszerűen elfordult. A kocsiban régebben mi ültünk, most egyszerre kint
vagyunk, itt nézzük a csodát, figyeljük, hogy állunk-e még a lábunkon. Néhány hónappal
ezelőtt Oroszországban az Északi sarkkörtől Moszkva felé tartó repülőgép a tajga fölött járt,
amikor valamennyi berendezése felmondta a szolgálatot. A pilóta hihetetlen lélekjelenléttel
és ügyességgel egy fiatal fenyőkkel teli területen rakta le az öreg TU-154-est, amely több
kilométert csúszott hason, majd megállt. Az utasok sértetlenül kicsúszdáztak, szemügyre
vették a tört-zúzott repülőgépet. A megmentésükre indult katasztrófavédelmi emberek néhány
óra múlva érkeztek meg, az utasok addig a közeli erdőben gombásztak. Szép kép, festményre
való. Szóval itt vagyunk mi, az addig érinthetetlennek gondolt világunk most mégis átalakult,
bizonyos szöget zár be a korábbi valósággal, olyan, mint a fénytörés, olyan, mint a halál.
Mindazok az emberek, akiket Csiszér Zsuzsi az elmúlt években részben vagy egészben
megfestett, most nincsenek ott. Itt vannak, ezen az oldalon. Alapjaiban fordult át minden,
ebből következően nincsenek fix pontok az életünkben, viszonyítási alapok, minden olyan,
mint egy átjáróház, egy nagy talán.
A katasztrófát mindig csak akkor értjük, ha van viszonyítási pontunk. Ha azt
mondhatjuk, hogy a MÁV jelentése: Magyar Általános Valóság. De mi van akkor, ha
a valóság és a művészet önmagában és együtt sem annyira egyértelmű, és a katasztrófa
egyszerű magyarázata nem működik. Mondjuk inkább csoda történt, és nem katasztrófa.
Mi történik akkor, ha a földbe fúródó vasúti kocsit másfelől nézzük, úgy mint valamit,
ami kinő a földből, kikívánkozik. Mi történik, ha Maurizio Cattelan sok vitát kiváltott
meteorját, amely II. János Pál pápára esik, nem katasztrófának, hanem csodának tekintjük?
A pápa rezzenéstelen arcát, a kezében megtartott pásztorbotot az eleve elrendelés sztoikus
elfogadásának. Mi történik, ha a templomtérbe került kivilágított vasúti kocsit csodajelként
nézzük? Mi történik, ha mindez művészi megmentésünk monumentális szimbóluma.
Egyáltalán megmenthető-e a valóság, a művész és a néző?
Érdekes módon néhány hónappal ezelőtt egy karambolos autó állt itt, ezen a helyen,
Németh Hajnal műve: egyértelmű katasztrófakép. Akkor a zene állt a középpontban, az
operába foglalt dráma, most a csend, a hűlt hely. A látványosság akkor Andy Warhol
Katasztrófa sorozatához volt mérhető, most Jeff Koons köztéri szobortervéhez, a darura
akasztott gőzmozdonyhoz. Festői és szürreális kép. A műcsarnoki BBS-kiállításon bemutattak
egy 1963-as filmet, Novák Márk rohangálós burleszkjét, a Kedd-et. Az egyik szaladgálós
részben a főhős hirtelen a Kiscelli Múzeum folyosóján találja magát egy élő oroszlán
társaságában. Elszalad. Néhány snittel később, amikor már az atombomba is lecsap, a
menekülő főszereplő csak annyit kérdez: Node ki fog minket megmenteni?
A kiállítást megnyitom.
Mélyi József
Opening Speech by József Mélyi :
Dear Guests,
Is there a borderline between reality and art? It is an old question, which can be answered at least in two ways: yes or no. Or three: yes, no and maybe but differently.
The first answer, that there are no borders, is the most obvious. It is not even necessary to explain it. Since the Japenese earthquake and tsunami the borderline of pictures known only from special effects , which used to seem impossible and we only saw in films, has been pushed even further. Today it is a lot easier to imagine a train or a ship in a temple or an exhibition hall than it was a month or a year ago. The world might be copying catastrophy films or maybe we already possess nearly all pictures. We have imagined and digitalized everything. 'It's beyond imagination' as it used to be said and then everybody could imagine any situation which their spirit could still take. Nowadays it's not the developed picture but this sentence itself that seems a populist exaggeration, as we have had the opportunity to see and imagine everything. From now on the pictures of art and imagined reality are blurred.
The second answer says that the borderline between art and reality is quite firm. We are standing here in an exhibition hall, we feel our feet safely on the ground, while we are imagining how heavy this lit carriage can be, whether it will press in the stones of the floor or not. However, we are sure, that this object in this form couldn't be taken to Műcsarnok due to the weight-bearing capacity of the floor. Although it cannot be fit in the schedule of Műcsarnok, we are watching art here, a painter's work of art. We imagine the faces Zsuzsi Csiszér has fully or partly painted so far, we picture them in the carriage, they might have been sitting in there earlier and now they aren't anywhere, as this is art. A still life – a moment painted, but in real life it's an eternity. Or the other way around. In any case, the border is clear-cut.
The third answer to the question trying to find the borderline between life and art is the most obvious: maybe but differently. Since there is no catastrophy here. We can see a man-made reality here, a construction. A first class railway carriage is sticking out of the ground at an angle of 45°. Obviously it does not penetrate the floor. It is cut and somehow got here. The lights are on, it's operating but there are no victims. There are the ususal photos inside, the photos of MÁV Co.'s (Hungarian Railways). The thing is that probably the space itself has turned, our world has got out of the widely accepted track. It has simply turned off. We used to be sitting inside and now suddenly we are outside, looking at this phenomenon, checking whether we are still standing on our feet. A few months ago in Russia an aeroplane heading from the Arctic circle to Moscow was flying over the taiga when all its equipment broke down. The pilot, with incredible presence of mind and skill, put the old TU-154 down on a land with young pine trees, then it was sliding for several kilometres and finally stopped. The passangers got out without injuries and looked at the wreckage closely. It took the rescue team a few hours to get there while the passangers were picking mushrooms in a nearby forest. Nice image, worth painting it. So here we are and our world, which seemed untouchable, now has changed, it closes some angle with the earlier reality, it is like refraction of light, it is like death. The people Zsuzsi Csiszér fully or partly painted in the past years are not there now. They are here, this side now. Everything has changed fundamentally, therefore, there are no standard points in our lives, no base of comparison, everything is like a passage, a big maybe.
We only understand a disaster when we have a base of comparison. When we can say that MÁV (Magyar Állam Vasutak: Hungarian Railways) means Magyar Általános Valóság (Hungarian General Reality). But what if reality and art, either separately or together, are not so obvious and the simple explanation of catastrophy does not work. For example, it is rather a miracle and not a catastrophy. What if we have a look at the railway carriage sticking out of the ground from a different point of view. As if it was something growing out of the ground. What if we consider Maurizio Cattelan's highly debated meteorite, which hit Pope John Paul II, a miracle rather than a catastrophy? What if we consider the motionless face of the Pope, the crosier in his hand as the stoic acceptance of predestination? What happens if we take the the lit railway carriage in the temple hall as a sign of miracle? What happens if this is the monumental symbol of our artistic rescue? Can reality, the artist and the spectator be rescued at all?
Interestingly, a few months ago a crashed car was exhibited here, the work of Hajnal Németh: an obvious image of catastrophy. That time music was in the centre, drama involved in opera. Now, the emphasis is on silence and the deserted place. That time the sight was similar to Andy Warhol's Death and Disaster paintings, now to Jeff Koons's sculpture, an enormous steam locomotive hanging from a construction crane. It is a picturesque and surrealistic image. At the BBS Balázs Béla Studio) exhibition in Műcsarnok a film from 1963 was shown: Márk Novák's burlesque, Tuesday. In one scene the main character finds himself in the company of a real lion in the corridor of Museum Kiscell. He runs away. A few moments later, when the atomic bomb has already exploded, the escaping main character asks only one question: Well, who the hell will save us?
more information
Utazás. A vonaton, repülőn, autóban össze vagyunk zárva emberekkel, egy adott szituációt élünk meg közösen egy rövid időre. A jármű ablakából kinézve a körülöttünk levő táj mintha mozdulatlan lenne. Ahogy távolodunk az otthonunktól, belsőnkben egy újabb utazás kezdődik, rálátásunk lesz az addigi életünkre, a hétköznapokra és az éppen minket foglalkoztató problémákra.
Ezáltal egy átlényegülés és egyfajta megértés jön létre, miközben a minket átölelő táj kommunikálni kezd velünk. Egy lényegi pont azonban mindig ott lesz: a jármű ablaka. Ez azért fontos, mert egy határ a terek között. Ez a választóvonal, (a jármű burkolata) az egyik pont, ami a jármű sajátossága. A benne utazókat összekapcsolja.
Különböző emberek, életek, sorsok... Sokszor közös kapcsolat is van közöttük. A vonat esetében egy időben, egy helyen több ember utazik együtt. Ha ezzel a járművel valami történik, ezeknek az embereknek a sorsa is közös lesz, vagy egy közös történet részesei lesznek.
További információk:
Kiscelli Múzeum - FŐVÁROSI KÉPTÁR
A nyitvatartás: 10-18h
A telefon: 3887-817
Az e-mail: fovarosi_keptar@mail.btm.hu
Subscribe to:
Posts (Atom)